X=XX
A Biennále tizedik jubileumával kapcsolatban ismét előtérbe került az a kérdés, hogy a kiállítás mennyiben tükrözi a kilencvenes éveket jellemző szakmai adottságokat. A kiállítások egyéni, személyes teljesítményeket mutatnak be, melyeket az eszközök és gondolkodásmód hagyománytisztelete jellemez - ugyanakkor megtörténhet, bármennyire ellentmondásos, az, hogy az ami nincs jelen, meghatározóbb, mint az ami szem előtt van.
A kor új technikája zajtalanul, szemfényvesztő sebességgel lopakodott a tervezés területére, ami önmagában kivételes életképességre utal, olyan helyzetet teremtve, mintha gyalogosan versenyeznénk egy Kawasakival; lehet, hogy elveszítjük a mezítlábbal füvön járás örömét, a permetező eső és az ösvények élvezetének képességét - de hát kellett nekünk bukósisak? A gyorsaság és a tökély - illetve a tökéletesség látszata, mellyel ezek a gépek dolgoznak - magával ragadók; képesek hibázni, de különös módon, elkövetett hibáikban is megvan a befejezettség hitelesítő ereje. Tény az, hogy a számítógépnek a második évezred végén nincsenek Velázquez vagy Kandinsky kapacitású egyéniségei, de bizonyára lesznek hasonló nagyságrendű óriásai a távlatban; lehet, hogy szemléletük eltávolodik a természetelvűségtől és a belső látás még ismeretlen síkjain túl kialakuló, elvont világban talál magára. Ha vannak is magányos alkotók a műfajban, az új eszköztárat elsősorban a csapatmunkában használják, akkor is, ha egy vezetőtervező a hangadó ebben a munkafolyamatban. Egyenlőre ezek a csoportok nem állítanak ki, valószínűleg azért, mert a csoportos szellemi teljesítmény arctalan felvállalásában létezik egy abszurd elem: kié az a láng, mely képes volt magas hőfokra hevíteni a teljesítményt? Emellett a gépek bonyolultsága, változó gyors fejlődése hátráltatja az ember spontán viselkedését, ami elválaszthatatlan minden alkotómunkától. A polarizálódás, mely korábban
már bekövetkezett a fejlett országokban a magántervezők és a csoportos formációk vonatkozásában, feltehetően ugyanúgy kialakul hazánkban a grafika és design területén,mint ahogy megvalósult az építészetben, a médiák, filmgyártás és színház világában.
Több kényes kérdés húzódik a Biennálék pályájával párhuzamosan, hisz a társadalmi háttér gyorsan változik - de akár a természetben, az időjárás gyorsan, maga a természet, a dolgok rendje lassan változik. Noha az egyszerűsítés árt a valós tények feltérképezésének, szinte lehetetlen anélkül beszélni a történtekről. Valószínűtlen az, hogy a szemléletváltozások és engedmények mögött kizárólag egyoldalú, például gazdasági vagy művészetpolitikai meggondolások és az értékrend felhígulása állnának. A közvélemény érzi, hogy valami van a levegőben - nem egyszerű válságtünetek és egzisztenciális gondok, hanem valami, ami ezeket meghaladja. Lehet, hogy egy korszak ér véget, az idealizmusnak, a tizenkilencedik-huszadik század indusztrializmusának, a szabadság és szabad verseny eszmevilágának van vége, melyben a változásokat olyan politika sugalmazta, melyben uralkodó a nemzetiségi elv fogalma és a személyiségben vagy szűk csoportban testesült hatalom. Ma nyíltan és hivatalosan korlátozott szabadságról és korlátozott szabad kereskedelemről beszélünk - a politika és a személyiség szerepe háttérbe szorult - a technika és tőke összefonódásának jelentősége a fontossági sorrend élére került; sőt a politika szándékaival szemben, a kor felgyorsultan fejlődő technikájának nyomatéka új folyamatokat hoz létre.
Mindannyian változunk. Vagy harminc éve minden előzmény nélkül avval a szilárd felismeréssel ébredtem egy reggel, hogy az eseményeket meghatározóan befolyásolja az a technika, mely exponenciálisan gyorsuló, növekvő fejlődési pályára került az ipari forradalom másodvirágzásával. Meggyőződésem sohasem változott, de egy ízben váratlan megerősítést nyert. Mintegy tizenöt éve tanárcsere keretében Moszkvába
és Leningrádba küldtek egy kollégámmal, aki Jugoszlávia magyarlakta területéről származott. Kitűnően beszélt oroszul, a helybéli tanárok régi ismerősként üdvözölték. A moszkvai magánmeghívások egymást követték. Meglepett, hogy a 15-20 éves fiatalok szalagra rögzítve a Radio Luxemburg és az AFN up-to-date zeneszámainak válogatott sorozataival teremtenek megfelelő hangulatot. Néhány nappal később Leningrádba utaztunk, vendéglátóink szabadkoztak, hogy a közeledő november hetedike ünnepségei miatt képtelenek szállodaszobát biztosítani, így a helyi kollégium gondnoki szobájában éjszakáztam. Nyugodt, jó alvó vagyok, de éjszaka kettőkor váratlan, gátlástalanul felhangosított zeneszó ébresztett. A Yankee Doodle, Amerika Hangja kezdte hírszolgálatot, a hírolvasó szavaitól zengett a belső udvar. Nyilvánvalóvá vált: nem Brezsnyev ellenségei és riválisai, voltaképp a hadiipar melléktermékei, kis tranzisztoros készülékek ássak alá egy látszólag szilárdra kovácsolt rendszer alapjait - a változás kikerülhetetlen. Azt hiszem, aligha tudjuk felmérni azt a hatást, mely talán a gőzgéppel és acéliparral indult, majd a vasúttal, elektromossággal, robbanómotorral, távíróval, repüléssel, telefonnal, rádióval és a televízióval folytatódott, amikor totális, könyörtelen hatalmi aspirációk provokálták a polgári világot - létrehozva az atomarzenált, számítógépet, faxot, miniatürizálást, automatizálást, robotokat, digitalizálást és az Internet hálózatot. Az új technika már nem a tudatunkra, szinte ösztöneinkre apellálva öntörvényűen végzi el azokat a feladatokat, melyekre nem voltunk képesek gépek nélkül megfelelő kombinációkat felmutatni. Ez merőben más felállás. Nemcsak annyit jelent, hogy Bangkokból könnyebben, gyorsabban lehet árajánlathoz vagy termékhez jutni mint a szomszéd utcából. Remélhető, hogy ezek az eszközök, technológiai rendszerek hozzák meg az együttműködés új formáit, törik meg a nyomor és éhezés folyamatait, azt, ami az utolsó két évszázadot csődbe juttatta, hogy a fejlett államok zárt csoportban maradtak működőképes nemzetek feletti szervezetek és technikai bázis nélkül. A történtekre lehet mentséget találni. Gyakran előfordul, hogy
olyan igazságokat és gyakorlatot próbálunk továbbadni, melyeket nem birtoklunk és kézben sem tudunk tartani. Az ellentmondás az érdekek ütközésében, a szabadságban való hit és a szervezkedés szükségének felismerésében van - és a kérdés abban: hogyan változtatható meg egy helytelen módon kialakult állapot, rend vagy zavar? Bárhogy van, érthető, hogy a kor művészetétől, irányzataitól bizonyos mértékben elfordult a közvélemény és a mögötte álló tőke. Párizs, Kassel és New York galériahálózataiban a pangás létfontosságú gondokat okoz - megkérdőjelezetté vált az, hogy milyen művészetre, képzőművészetre van igény? Olyanra, mely nem avuló, melynek varázsa van, megtisztító, mely ha nem lenne hiányozna, mely nem hatásvadász, nem hazug, nem kaptafára készült, nem brutális, nem üres - emberszabású művészetre.
Ernyei Sándor
grafikusművész
