A tér
Emberi, személyes voltomban és szakmai gyakorlatomban a tér az a közeg, melyből üzenetek érkeznek és üzenet küldhető, ami megfelel az élet kísérlet jellegének, annak, hogy a sors kérdésfeltevéseire választ keressünk és találjunk.
Maga az "üzenet" olyan kifejezés, mely a korábbi szóhasználathoz viszonyítva feltűnően sokoldalú jelentéstartalommal fonódott össze. A kifejezés megfogott, mert az üzenetek megfejtése gyakran személyesen érintett. Az abban rejlő kockázat bensőmig hatolt, mikor többnyire titok lappangott amögött, hogy amivel szembesülök az átmeneti jelenség, dráma, felületi elváltozás vagy földrengés. Úgy éreztem a válaszadás egy lényegbevágó rejtvény megoldásának kulcsa, akár a busmanok szokásai, akár gyermekeink viselkedése, akár a bolygóközi hatások kerültek előtérbe. Kitűnt, hogy ez a fogalom behálózza a mindenséget, valamennyi jelenségben lüktet, a csillagvilágban, szenvedélyeinkben, jókedvben és szenvedésben, az árakban és szavazatokban, a beszédben és muzsikában, ecsetvonásban és megmunkált felületekben, nappalban és éjszakában, mellyel szemben csődöt mondott a köznapi logika, mert a jobbról figyelő ember logikája eltérő a balról nézőhöz képest, az ablakon befele pillantónak más a következtetése a kifele tekintőhöz viszonyítva - és mindkettőjüket elvakíthatja a fény vagy a sötétség.
Nehéz arra válaszolni, vajon helyes volt a "tér" kérdését a biennále tárgyává tenni. A tér egyfajta kiterjedést igényel, - ma a beszűkülés idejét éljük - ez a beállítódás konvencionális. Ha az alkotás területén valamihez a konvenciók felől közeledünk, ez annyit tesz, hogy egyfajta parancsnak engedelmeskedünk, ami fából vaskarika, - a parancs teljesítése rendszerint oda vezet, hogy az illető feladja magát. Minden biennálénak volt üzenete - mit üzen a jelenlegi?
Meglepő és közismert tüneteket. Egyrészt a kiállításon szinte nyoma sincs a behozott új technológia varázslatos formagazdagságának és szokatlan képfelbontásainak - rejtély, hogy ki használja ezeket. Korábban középkori módszerekkel küszködtünk, de akkor kinek kinek gondolkodásmódjára rá lehetett ismerni. Bebizonyosodott ezúttal, hogy a kontárkodást az új technika esetében is jellemzi az, hogy nemcsak a gondolkodásmódra lehetetlen ráismerni, de magára a gondolkodásra sem lehet.
A kiállítás üzenete másrészt az, hogy az időszak amelyben élünk, bár látszólag virágkora a hatalomnak és vagyonnak, aligha teheti túl magát azon, amit halogat. A kiállításra alapvető befolyást gyakoroltak azok a jellemzők, melyek általános érvénnyel bírnak, a formális piacgazdaság viszonyai, a tényleges verseny hiánya, irreális tulajdonviszonyok és jövedelem-elosztás, passzív pénzfelhalmozódás és elszegényedés, kartellek diktálta árak (melyekbe beépülnek a rivalizáló vezetők autócsodáinak költségei) és a fogyasztói védelem hiánya, tőkeerős maffiák és feketepiac, bátortalan, képzelőerőt nélkülöző vállalkozói magatartás, a kifizetések lassúsága, az irányítás felelősségvállalásának hiánya az újrafelosztásban és törvénytelen vagyonátmentésben, és egy általános probléma, mely bennünket közvetlenül érint - nyomasztó mértékű felelőtlen fuserálás, mely összefügg azzal az ellentmondással, hogy az importált új technika gátlástalan használata épp a szakembert képes kiiktatni a műszaki megoldás látszatprofizmusával és gyorsaságával, ami a szellemi tartalékokban rejlő folyamatok kiapadásához vezet. Kihatott a biennáléra a Világkiállítás bizonytalan sorsa - a körülötte kialakult vita és presztízsháború. Az, hogy mindkét fél a hátrálást választotta mutatja mennyivel egyszerűbb lefeküdni mint felkelni. Nem kétséges, hogy takarékoskodnunk kell és addig nyújtózhatunk ameddig a takarónk ér.
De ez a filozófia mégiscsak hasonlít ahhoz a gondolathoz, hogy készítsünk unalmas, vontatott és szegényes regényeket meg műsorokat,
mert az élet unalmas, vontatott és lapos. Az a valószínű, hogy ahol érdekfeszítő, változatos és színes regényeket meg műsorokat írnak, ott az élet is érdekfeszítő, változatos és gazdag. Nem mindegy, hogy mi történik takarékosság és takaró ürügyén akkor is, ha korlátozottan nyújtózhatunk. Reméltem, hogy a magyar Expo a találékonyság iskolapéldája lesz szellemében, leleményességben és árfekvésben, mely magában hordozza a teljesítmény, építés és megvalósulás sikerélményét, mozgást és emberi érintkezéseket és hogy mintája követendővé válik. Újra felbukkant egy téves nézet az Expo kapcsán, az "Európába vezető út" jelmondata - a saját tükörképével viaskodó lélek kísértete. Ez a legsajátosabb tudathasadás modellje, amely nehezen képes szembenézni önmagával, avval az Európával, amely most egy magasabb életminőséget, de korábban többek között az európai diktatúrákat kreálta. Magyarország mindig Európa része volt - a kisiklatás és félreértések évtizedei alatt is - és az is marad.
Lehet a kort gyűlölni amelyben élünk, de ez valamiképp annyit jelentene, mint önmagunkat gyűlölni. Nehéz megkerülni a mélypont gondjait, bár mindannyiunknak kialakult a hatodik érzéke, mely jelzi az eloszló ködöt és világosabb emelkedőt. Az önfenntartás ösztöne keresi a biztatót, ez az erő elfojthatatlan. Minden rendszernek, szervezetnek van tudata és tudatalattija, mely képes helyesebben cselekedni mint korábban. Remélhetőleg összegeződik az az együttműködő szándék, melynek ereje felszívja a keletkezett antagonizmusokat, szemetet, zűrzavart, értékveszteségeket és a munkanélküliséget. Lehetetlen véka alá rejteni, hogy csalódások értek bennünket, - a csalók és hamiskártyások sokasága itt a piros, hol a piros játékkal tart fel bennünket és a gazdaság megrázkódtatottsága nyilvánvaló. Csalódást jelent az, hogy túI sok fontos emberről hallunk, túl sokat a Tisztelt Házról és ahhoz képest túl keveset a Tisztelt Emberről. Számunkra nem elég a rendszer demokratikus berendezése, hanem az, hogy aszerint működjön - a kiszolgáltatottságot végleg kiirtva - egyszerűbben,áttekinthetőbben, barátságosabban és
méltányosabban és hogy az államnak személyekben és cselekvésformákban testesülő despotizmusát ne váltsa fel a hivataloknak személyekben és cselekvésformákban testet öltő despotizmusa, egy korábbi félelmet ne váltson fel egy másfajta félelem. Minden válság természete az, hogy előbb gyengít és később erősít - és nélkülözhetetlen eleme a folyamatosság biztosítása. Nem hiszem, hogy ez figyelmen kívül hagyható.
Ernyei Sándor
grafikusművész
