valamiről beszélni, mint ami meghökkentő gyorsasággal alakult az utóbbi időben. Kitűnt, ha a korlátozások nem nyugszanak közmegegyezésen, akkor a zárt határok és a merev társadalmi szövet elviselhetetlenek és az, hogy minél korlátozóbb, merevebb és zártabb gondolat fogant meg valaki agyában, annál indokoltabb, hogy ő maga zárt helyre kerüljön. Változatos megnyilatkozások követték a felgyorsult eseményeket. A földkerekség különböző pontján hangok szólaltak meg önelégülten nyugtázva a történteket, mintha az, hogy az egyik pohár eltört azt igazolná, hogy a másik pohár törhetetlen és kiváló. Úgy tűnik az emberek akkor gondolhatnak kiválóságukra, ha segítenek a másiknak, ha a bukottat is segítik. Ez nem ellenkezik azzal, hogy a könyörtelenség, egymásnak egymás ellen való kijátszása és a gaztettek büntetést érdemelnek.

Szkeptikus és borúlátó megjegyzések hallatszanak arról, hogy nem vagyunk versenyképesek, ami annyira elfogadhatatlan, mint mondjuk a Iyukas víz elmélete, vagy az, hogy nem vagyunk iskolaérettek, vagy járásra érettek. Csak egy fásult ember képtelen abban hinni ami nem bizonyítható, az ép ember egyszerre hisz áImaiban és a tényekben, a szabadságban és a kötelezettségben, a fekete macskában és a fekete földben, a szükséges haszontalanságban és a szükséges racionalitásban, hisz azokban a halvány fényekben, amelyek a sötétben derengenek. Nincs gyakorlatunk azoknak a kérdéseknek a boncolásában, amelyek a jövőre vonatkoznak de ezek fontosabbak annál, semmint megoldásukat szakértőkre lehetne bízni. Még nem volt okom arra, hogy korábbi nézeteimet átértékeljem. Az 1986-ban írott előszavamban kitértem arra, hogy hová tartunk. Úgy tűnt, hogy mindannyiunk kívánsága az áttérés a központi szabályozású rendszerből a vegyes szabályozású rendszer felé, ahol lehetséges hagyjuk, hogy a dolgok önmagukat szabályozzák, mint ahogy ezt gyakran a természet teszi. Képtelenségnek tűnt, hogy ha valahol a jancsiszög vagy egy fűszerüzlet hiányzik, akkor központi utasításra és bonyolításra várakozzunk. Az effajta visszásságok megoldásához,

melyek ezerszámra előfordulnak aligha van másra szükség, mint hogy szabad folyást kapjon Jancsi és Juliska egymásra találása.

Két évvel később a katalógusban érintettem néhány mondat erejéig annak bizonytalanságát, hogy a demokrácia mindenki véleményének középarányosában áll, vagy inkább abban, hogy mindenki jogot formálhat arra, hogy kimondja a helyénvaló igazságot abban a tárgyban, amelyben bennfentes, és amelyet képes másokkal érzékeltetni. Most kérdezhetnénk mi a feltétele annak hogy azt lehessen mondani hogy demokrácia van? Az, ha a demokrácia nem csak bölcselkedésünkre korlátozódik de úgy is érzünk és cselekszünk, ha nem perpatvarokkal foglalkozunk, hanem azzal ami az emberek többségének az igénye, ha megegyezünk a takarékosságban akkor odafent se pazaroljanak - a sakktáblán a futár ne kapja többszörösét annak a fizetségnek vagy nyugdíjnak mint a paraszt - és ha megegyezünk az egyenjogúságban, akkor a lilahajúakkal és négyujjasokkal se tegyünk kivételt. Egyesek azt állítják, tegyünk le az ideálokról és csak a realitásokra összpontosítsunk. A kérdés az, hogy az ideálokban csalatkoztunk az utolsó évezredben, vagy a társadalmi gyakorlatban, melynél jobbat szeretnénk. Minden kiábrándító tény ellenére nem igaz, hogy az álmaink okoztak csalódást. Mindig a valóság az amelyről kiderült, hogy rászedtek bennünket. Nem a testvériség, szeretet és együttműködés eszméje az, amelyben csalódtunk, hanem abban, hogy a mesterséges megtermékenyítés soha nem látott eséllyel kecsegtet a szerelemhez viszonyítva, hogy a jól nevelt kecskére rá lehet bízni a káposztát, hogy a nagyipar fejlődése és a futószalaggyártás érdekében elhanyagolható a gyermekek játékszenvedélye és nevelése meg a nők és férfiak életrendje és közös szenvedélye, hogy szívderítő az a monotónia, ami akkor jön létre, amikor a szél tartósan ugyanonnan ugyanarra fúj, és azoknak az expanzív személyiségeknek a gondolkodásmódjában, mely tükröz egy fensőbbséges álláspontot: kizárólag én vagyok alkalmas arra, hogy kifejezzem ami számodra jó, nélkülem csak felborítod az asztalt.

Be kell bizonyítani, hogy az asztal nem borul fel, és hogy a székeknél fontosabb az, hogy ki ül azokban, főleg mi az, ami az asztalra kerül - olyan legyen ami ízlik és amelyből mindenkinek jut.

Naivitásnak tűnik szemet hunyni afölött, ami a grafika gyakorlatában a változás és a megújulás kulcskérdése. A műfaj differenciált, sokrétű keresztmetszetében ugyan felkészült az aktuális feladatokra de handycap-je azonos más mesterségekével: megbízásokra, anyagellátásra és korszerű felszerelésre van szüksége, egészséges életösztönre, szívósságra, reális mércére és szerencsére, mely a bátrabbaknak kedvez. Az utolsó két év világosan mutatta, hogy a régi szerkezet elavult, begyulladt, ahelyett, hogy kivetette volna magából azt, ami eltömítette - lelassult és energiája kiapadt - kitűnt, hogy kezelőiből hiányzik az önálló cselekvés bátorsága. A tankönyveket és az utasításokat ismerik, de észjárásukból hiányzik a felismerő képesség, teremtőerő és a kockázatvállalás képessége és kitűnt, hogy létezik egy félelem, mely kiáltóan felerősödött: az, hogy ki legyen fent és ki lent, a lecsúszás félelme. Az, hogy fénybe, vagy árnyékba kerülünk nagyrészt a lehetőségek és elhatározásaink függvénye, és hogy mire vagyunk elrendelve. A félreismert elrendelés csapdája hatalmas és jó ha elkerüljük, de ez nem lehet ok arra, hogy a véletlenre bízzuk magunkat. Bárki közbevethetné, hát végül mire vagyunk képesek? Többre mint azt most feltételezzük és tudni fogjuk, amint nekikezdünk, de a múltnak több tanulsága van. Az egyik, mely elhanyagolhatatlan az, hogy megfelelő ember kerüljön a megfelelő helyekre. Minél gyorsabban válik ez valóra, annál jobb; a kontárok elviselhetetlen károkat okoznak. Reméljük a jövőt nem az amatőrök, hanem a szakemberek fogják meghatározni. Ami a kiállításunkat illeti, az maga mögött egy bénult gépezet vontatott működésével nem meríthetett egy áradóan gazdag kosárból, de e ténynél kár vesztegelni. Az ami jelen van, az deklarálja az életképességet, a mesterség rangját, színvonalát, fejlődését és képességét a virágzásra. Nem nézhetünk vissza, mert

erőpróbák előtt állunk, nem csak az új feltételek, kapcsolatok, a gazdaság, idegenforgalom vonatkozásában. Reméljük a világkiállításra is gondolhatunk: mindenképp felszínre kell hoznunk énünk minden tartalékát.

Nehéz időkben mindenkinek feltehető a kérdés: optimista, vagy pesszimista? Én azt válaszolnám: grafikus vagyok, ez a foglalkozásom, mely kreatív és sokoldalú. Hiszek energiámban és a másokéban, hiszek az alkotásban és az alkotóképességben, abban, hogy az emberben az építő szándék erősebb, mint a rombolásé, abban, hogy az ember felnő feladataihoz, hogy mindehhez korszerű szemléletre és korszerű felszerelésre és az együttműködés képességére van szükség és hogy utódaink világa jobb lesz, mint amilyen a világ most.

Ernyei Sándor
grafikusművész