A rajz
A rajz olyasmi, amiről ösztönzés nélkül nehéz beszélni. Valami, ami tükrözi azt, ami sohasem volt vagy már nincs, lehetséges vagy lehetetlen, de mégis igaz. Gyakran a többé-kevésbé matematikai szabályossággal rendelkező jelenségek is a természetfölöttiség bűvös erejével hatnak. A rajz még ezeknél is igézőbb, lenyűgözőbb, felfoghatatlanabb, spontán, enigmatikus, sokszor határtalan, örökkévaló, végtelennek tűnően rétegezett, kalandozó és mágikus. Mindannyian elővigyázatossá válunk, amikor azt állítjuk valamiről, hogy csodálatos. Ennek ellenére előfordul, hogy az ember alkotásai megfejthetetlen, varázslatos és megtisztító módon érintenek bennünket - elementárisabban, mint a természet csodái - talán az ember szeretet-szerelmében rejlő egyetemes teremtő erő az, amely még az emberi alkotásnál is izzóbb, bámulatra méltóbban katartikus.
Az ember teremtette világban a rajz a kifejezésnek olyan alapvető megnyilvánulása, mint a hang és a beszéd - ebben a közegben banális minden modernkedés és divat - az őszinteség hiánya, a mellébeszélés, komédiázás bukáshoz vezet. A rajzolás - akár az éneklés és a beszéd, akár a szeretet-szerelem, a lélegzés, vagy a járás - az egyszerű dolgok közé tartozik, csakhogy általában az egyszerű dolgok igen összetettek és szövevényesek. Ennek a szövevényességnek minden csomópontjában és elemében kelepce rejtőzik, a melléfogás, közhelyek és holtvágányok kelepcéje. Éppen a dolgok csomópontjai és sarokkövei azok, amelyekről kínos beszélni. Ami egyszerű és egyben szövevényes, rejtélyes és katartikusan bámulatos, az az életbevágóan fontoshoz, az imádathoz is vezethet, a rejtélyes és varázslatos dolgok mögött szándékok rejtőznek, a szellem, személyiség vagy a természet hatalmas erőinek szándékosságai. Látszólag könnyű bármit elemezni, de rajzot mégis nehéz kiértékelni, nehezebb mint a beszédet. A beszéd tünékeny láncolat, a rajz maradandó szövet, bonyolult, lappangó koordinátákkal, melyeket úgy fogunk fel
alkatunk szerint, amilyen árnyalatú karakterhez tartozunk. Ezen a területen végleg csődöt mond az okoskodás és az egyszerű középarányosság törvénye. Más az ha valaki az okoskodáshoz ért, mint az, hogy valamihez ért, és bizonytalan, hogy a demokrácia mindenki véleményének középarányosában áll, vagy inkább abban, hogy mindenki jogot formálhat arra, hogy kimondja a helyénvaló igazságot abban a tárgyban, amelyben bennfentes, amelyet képes érzékelni és nemcsak a tárgyhoz tud szólni, hanem hozzánk is, nemcsak azt mondja meg, mi az ami helytelen, amiben nem hisz, hanem azt is, amit jónak tart és követendőnek. A kiállított anyag jelentős hányada professzionista módon meggyőző, és egyik másik munka fényesen ragyog, akár a csillag. A díjak megítélése előtt indokolt kerülni a neveket, amellett a kiállítók kollégáim, barátaim és céhtársaim, bár ezúttal nem vagyunk riválisok, másfél év előtti csuklóbalesetem, műtétem miatt le kellett mondanom a részvételről.
Egyébként is talán elég, ha valaki arra utal, hogy kitűnő társaságra talált, anélkül, hogy hozzátenne: bár a Kovács remekelt, a Kis hozzá képest fakónak tűnt, a Nagy pedig jobb lett volna, ha el sem jön, otthon marad. Lehet, hogy a bírálók egy része abból fog kiindulni, ki kihez hasonló, mondjuk, ha egy rajz jellege Rembrandt, Bonnard vagy Carigiethez hasonló, akkor annak a rajznak kitűnőnek kell lenni, nem számolva azzal, hogy egy szép nőnek és jóvágású férfinak botrányosan csúnya lehet a gyereke, annak dacára, hogy vonásai a szülőkre emlékeztetnek, vagy hogy jelentéktelen szülőknek a gyermekei kivételesen éles eszűek lehetnek. Ez a buktató fennáll minden mű, grafika, rajz bírálata esetében, ezért van az, hogy a kultúra papjaiból szeszélyes megnyilatkozásokat és bizonytalanságot vált ki az olyan helyzet, amelyre vonatkozóan a besorolás, értékrend kialakulatlan vagy egyenesen ismeretlen, ahogy a magukra hagyott emberek alig képesek palástolni idegességüket egy idegen házban vagy városban, amikor könnyen megtörténhet, hogy a könyvtár és a katedrális helyett a pincében vagy egy kültelki
parkírozóban találják magukat. A kiállított anyag annyira erős, hogy meglepő az a korholó megjegyzés, hogy ez nem autonóm művészet, jóllehet erre a besorolásra aspirál. Az autonómia önmagában nem vonzóbb, mint egy elszabadult rózsaszín léggömb, szép, szeretem, de nem szimbolizálja sem az emelkedettséget, sem a szabadságot, nem rendelkezik sem a zászló, sem a szerszám rangjával. Maga az autonómia olyan fogalom, mely kizárja azt, hogy arra mint rangra aspirálni lehessen. Ha ez valakinek rangot jelent, akkor az rég feladta saját autonómiáját; az ember nem aspirálhat arra, hogy hangoztassa, hogy autonóm, mint ahogy nem mondhatja, hogy okos vagy szerény, az ostobaság és gőg látszatának veszélye nélkül. Az érem második vagy harmadik oldala az, hogy ugyanolyan nevetséges és illuzórikus az a doktrína, hogy léteznek műfajok, melyek predesztináltan a művészetek rangján állnak, az azoktól eltérő műfajok pedig nem tartoznak oda. Változatlan az a meggyőződésem, hogy nem műfajok, hanem művek képesek rangra emelkedni. Félreértés az a nézet is, hogy ez a kiállítás egyben a célirányos alkalmazott grafika élő keresztmetszete.
A kultúra, alkotói tevékenységek megnyilvánulásai sohasem példázzák azt, amit egy hordónyi tengervíz igazol a tenger összetételére vonatkozóan. Az egyik házban lakó gyermekek nem példázzák a szomszédos házban lakókat, a jobb kéz is más, mint a bal és ugyanannak az anyának és apának ritkán van két egyforma gyermeke, ha van, abba mindannyian, a gyermekek is belebolondulnak, téves, hogy az agynak két féltekéje egyforma, és hogy vannak egyforma szerzők, művek és megbízók. Maga a kiállítás témájának sajátossága behatárolta a részvételt, és nem lehet tudni mi késztette a rendezőbizottságot annak a handycap-nek vállalására, hogy az utolsó két esztendőben készült művekre korlátozta az anyaggyűjtést.
Az a sóvárgó kiáltás, hogy nem mentettük meg a magyar kultúra és grafika
ügyét, ismét annyit jelent, hogy valakinek szüksége lenne arra, hogy őt magát megmentsük. Csakhogy a dolgokat így ritkán lehet egy adott pillanatban megmenteni - áll ez a szellemi életre, a kultúrára és az élet más területére is - oly sokféle forrás, erő, összetevő és hatás buzog a felszín alatt és felett, mégis valamit mindig lehet tenni, jobbat és jobban, mint korábban. Annak ellenére, hogy most és itt a magyar grafikának csak töredéke látható, derűs megnyugvással tölt el az, hogy a nagyító alá vett anyagban vér és erő lüktet, napsugaras egy eléggé fáradt és gyomos világban. Az utolsó éveket megtorpanás és a várakozó álláspont jellemezte, ebben a gazdasági pangásban mégis születtek kitűnő és megnyugtató művek. A kiállító céhnek tagjai nem vállalhatnak fel többet, mint hogy megteszik a magukét. Jöjjön el annak ideje, hogy jobban felemelik a zsilipeket azok, akik a forrásokat birtokolják.
Ernyei Sándor
grafikusművész
