A szín
Az 1986-os biennále állást foglal egy évtizedek óta feszegetett kérdésben: indokolt, kívánatos-e kiállításokra speciálisan az adott alkalomra készülni, vagy egyszerűen hozzuk nyilvánosságra azt a tevékenységet, mely a mindennapi teljesítmények színvonalát tükrözi. A békéscsabai biennále idei anyaga impozánsabb, mint amire számítottunk, jóllehet determináljak a kiállítást azoknak az alkotásai, akik napi praxisuk révén nyomatokkal rendelkeznek. A korábbi elvi vitára ezzel kézzelfogható választ adott az a felgyorsult ütem és gyakorlat, mely az utolsó esztendők folyamatainak befolyására valósággá vált. A háttérben megjelent, vita és idillikus remények helyett, a mechanizmus deklarációja, a korszerűtlenség felszámolásának igénye, a recesszió átvészelése és a szinten tartás - nem kis mértékben a nemzetközi kapcsolatok újraértékelése - és az élesen felvetett kérdés: hogyan tovább?
Ritkán lehet bármire egyértelmű választ adni vagy kapni, ezt bárki tapasztalhatta, ha gyermekkorában feltette a kérdést: mit hoz a Jézuska, hol a végtelen vége, hogyan lehet egy korlátolt emberből tanító, vagy felnőttként informálódni próbált egy idegen városban az állomás helye és megközelítése tárgyában. A biennále az összkép színét mutatja, a fonákját nem. Az összkép fonákja olyan kétes értékű tömegmunka, mely gyakran a műkedvelők szintjén mozog és kiállításra méltatlan. Ennek ellenére a grafika, mint más alkotóterületek - vagy mint a politika és gazdaság gyakorlata - felülvizsgálva korábbi törekvéseit, azokat a lehetőségeket keresi, melyeket a létfenntartás, a létérdekek, a jövő építése fejlődésünk számára kívánatos érvényre juttatni. A változás hatását jellemzi egyrészt a múlt fele fordulók, a csalódottak és a képzelőerőben különböző fokon fogyatékosak álláspontja - ezek a körülményekre és korábbi elméleteikre hivatkozva megfeledkeznek arról, hogy azok épp annyira elavultak, mint az ortodox apa hivatkozásai a biedermeierre, az "übermench" személyes
értelmezésének kellékeire és a tekintélyelvre, amely nem azért biztosítaná a tiszteletet, mert ő melegszívű, türelmes, derűs, okos és kitartó, hanem pusztán azért, mert apa. A másik álláspont képviselői a dolgok szokatlanságával mit sem törődve - be sem várva a folyamat végleges legalizálását - megkezdték az áramlat feltérképezését és felszabadított szálainak összekapcsolását helyzetük, ambícióik, kapacitásuk mértéke és jellege szerint. Az álláspontokban felfedezhető a szellem nagysága, előrelátás, fogékonyság, az ideálok fel-nem-adása és a helyzetfelismerés - nem kis mértékben a zavarosban halaszó konjunktúralovagok lakkozott mohósága is - a változással járó számtalan változat. Alkotóterületen azonban - amikor kikerülhetetlenül cselekedni kell - kedvezőbb kooperálni a legcsapongóbb optimistával, mint a legalaposabb pesszimistával.
A pillanatnyi helyzet hasonlít ahhoz a köztes állapothoz, amikor S kanyarba kerülünk - az utat nem látjuk be, de biztos, hogy vagy tovább haladunk, vagy maradunk, sőt visszafordulunk, az alapkérdés változatlanul az: honnan, hova? Leegyszerűsített formában mondható: a központi szabályozás rendszeréből egy vegyes szabályozású rendszerbe, szolid sebességgel, vagy ami megnyugtatóbb, mintha sisteregve robognánk, játszva a felborulás veszélyével. Tapasztalat szerint azonban szolid feltételek mellett is kialakulnak zavarok, általában az összehangolás hiánya miatt, amelyet megelőz az ellenőrzés és korrekció hanyagsága vagy a szerkezet alapkonstrukciójának gyöngesége. Egy szerkezet működtetésében döntő a szabályozás. A központi szabályozás sok mindenre képes, de nem elegendőre; visszacsatolása lassú, fantáziájának a teljes gépezet súrlódásával és ellenállásával kell megküzdenie, ezért a holtpontok előtt megtorpan, elemei nem regenerálódnak, rugalmassága gyenge. Így kívánatossá vált a szabályozás és az önszabályozás összekapcsolása. Élő organizmus esetén az önszabályozás világosan érzékelhető mondjuk a szívritmus, vérnyomás, lélegzetvétel vagy a vér sebesülést követő állapotváltozásában.
Ha a társadalom változó szükségleteire a központi irányítás, az önszabályozó mechanizmus sem reagál, létrejön az a tér, amely a mindenki és a senki földje, ahol az ördög sose alszik - és ebben a térben megjelennek tömegesen azok a "keljfeljancsik", akiknek teljesen mindegy mihez nem értenek, képesek a sziklából is papírpénzt fakasztani. Épp a szabályozás és önszabályozás közti szakadék az, ami a legtöbb bajt okozza. Bukott exporttervek, az amatörizmus és kontárok vadászterületeként birtokba vett utcaképek, senkinek sem kellő termékek és silány nyomtatványhordalékok fémjelzik ezt a senki földjét. Úgy hírlik az illetékes tárcák nem képesek közös nevezőre jutni - de miért? A felismerés, a türelem hiányzik, vagy az érdekeltségek ütköznek, vagy úgy tűnik, ezek lényegtelen jelenségek? Kétségtelen vannak lényegesebbek, de ez játék a szavakkal. Amikor egy tucat kevéssé lényeges dologgal találkozunk, abból kitűnik valami rendkívül lényeges a neveléssel, morállal, a rendszer és közösség iránti lojalitásunkkal, piaci esélyekkel, életszínvonallal és önérzetünkkel szemben. Teljesen bizonytalan, haragudhatunk-e a vétkező gyermekekre, ha nem vagyunk képesek számukra mércét meghatározni és képtelenek vagyunk az irányításra.
Visszatérve a biennáléra - ahol a dolgok nyomasztó árnyoldaláról elterelődik a figyelmünk - felvetődött az a kérdés: milyen inspirációt jelent ez szakmai körökben. Ne kerülgessük: a döntő inspirációt mindig a társadalom, mint működő organizmus adja. Nincs az a biennále, kiállítás, mely pótolhatja azokat az impulzusokat, kezdeményezéseket, folyamatokat, élő feladatokat, pályázatokat és a kölcsönösségek légkörét, melyben élünk. Huszonöt esztendeig próbálkoztunk azzal, hogy felvillantsuk azt, ami megvalósulhatna eltérő közegben, eltérő feltételek mellett. Ez olyan falra hányt borsónak mutatkozott, mintha arra utaltunk volna, mi történne Tündérországban, ha a láthatatlanná tevő varázskalappal a fejünkön aranytallérokat szüretelhetnénk, vagy mi történne, ha a farkas nem Piroskát enné meg, hanem egy kosár
fürjtojást. A békéscsabai biennále inspirál abban az értelemben, hogy kétévenként mérleget készítünk az összegyűjtött és válogatott művek alapján - és hogy mi magunk összegyűlünk erre az értékelésre. A múzeum és a város különleges központtá vált, miután mindent megtett azért, hogy jelentős hagyományok jogfolytonosaként biztosítsa azokat a feltételeket, melyek szellemi központtá válását igazolják - a jelentős anyagi eszközöket és példamutatóan szervező szakértőket. Meggyőződésem, hogy e kitartó munka nyomán közvetlen és közvetett célokat érhetünk el, és hogy Békéscsaba a biennále és az alkotótelep e vonatkozásban a legjelentősebb potenciális mag, amely köré az egészséges mozgás gyűrűje rajzolódik.
Ernyei Sándor
grafikusművész
