Könyvművészet, illusztráció és nyomtatvány
A II. Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennále programjában örömmel köszöntöm a könyvtervezés és az illusztráció bemutatkozását. Teszem ezt elsősorban - megbízatás nélkül, de bizonyára joggal - a könyv tervezésén, a könyv közlési feladatainak formába öntésén tevékenykedő művészi és technikai dolgozók, tervezők, illusztrátorok és munkájukat nemcsak ellátó, de azt szeretettel és hozzáértéssel végző nyomdai munkások, nyomdai és kiadói dolgozók nevében. És minden bizonnyal élvezem nem utolsósorban az olvasóközönség táborának, ma már ezrekre (lehet, hogy többre) tehető részének felhatalmazását, amely igényesen vásárol vagy olvas könyvet, igénnyel nemcsak a tartalom, de a forma iránt is. A könyv békéscsabai seregszemléje - mint minden bemutató - mértékéül szolgál annak, amit elértünk és példájául annak, amire ráébreszt, amit hiányként jelez, amit el kell érnünk. Hiányt pótol e funkciójával, mert általában tematikus könyvkiállításokat, alkalomhoz fűződő bemutatókat látunk. Itt a valóságot hívebben tükröző keresztmetszetet: kik és mit tartottak munkájukból megmutatásra érdemesnek, hogyan válogattak a bírálók s hogy a kiadók több éves versenyeredményeiből készült összeállítás milyen következtetésekre ösztönzi a nézőt?
A könyvnek, mint a befogadó számára leginkább hozzáférhető, könnyen megszerezhető, kézbe vehető, otthonában őrizhető környezeti tárgynak mint művészeti alkotásnak hazánkban eleddig nincs saját sajtója, alig van sajtónyilvánossága és szinte egyáltalán nincsen kritikai fóruma. A biennálénak talán legfontosabb szolgálata, hogy a kritikai nyilvánosságnak ad alkalmas színhelyet. Legyen a békéscsabai biennále az eredmények felett való öröm megszerzésének, de egyben könyvművészetünk kritikájának helye és eszköze, s ezzel nélkülözhetetlen élesztője.
Haiman György
tipográfus, könyvművész
a Magyar Iparművészeti Főiskola Typo-grafikai Tanszékének vezetője
Mondj egy szint!
- Piros.
- Mondj egy gyümölcsöt!
- Alma.
- Mondj egy alkalmazott grafikai műfajt!
- Plakát.
Hát igen; akárhogyan forgatom is a régi-régi pszichológiai tesztet, belegyökeresedett a köztudatba, hogy az alkalmazott grafika azonos a plakátművészettel, más dolog ebben a műfajban nem létezik. Igaza van a békéscsabai biennálénak, hogy nem összműfaji gyűjteményeket mutat be kétévenként - melyeken a plakáton kívüli grafika legfeljebb a "futottak még" besorolását érhetné el -, hanem valamennyi tárlatán más-más grafikai ág önálló bemutatóját rendezi meg. Mint most a tipográfia, könyvillusztráció, nyomtatvány kollekciót. Nem árt hangsúlyoznom, sőt ismételgetnem azt a tényt, hogy a fenti műfajok ugyanilyen rangú művészetek, mint a festészet, vagy a szobrászat. Persze, ezt a rangot a nyomtatványoknak is kizárólag a kvalitás hőfoka adhatja meg, akár bármely művészeti teljesítménynek. A csabai biennále anyagát nézegetve elsőre nem értettem meg, miért adtak be az alkotók egy-egy könyvből, brosúrából több példányt is. Hát persze: az éremkiállításra is két darab kell, hogy lássék az előlap (avers), de ugyanakkor a hátlap (revers) is. Itt meg külön szemlélhetjük a címlapot és a hátoldalt, a borító egyet és a borító négyet, meg még a belsőből is annyit, amennyit megmutatni érdemes.
A nyomtatvány műfajában a művész teljesítményének nagyzenekari kíséretét adja a nyomdaipar. (De hiszen a grand artban is elengedhetetlen a technika: nem pereghet le az olajfestmény, a bronzöntvény nem repedhet.) Egyszóval a nyomda, a jó gépmester csodát tehet, de a tehetségtelen tervezőn, a balkezes designeren nem tud segíteni. A művésznek itt tudnia kell nyomda alá dolgozni. Ködlovagnak ebben a mesterségben, akármekkora zseni volna is, semmi keresnivalója,
kész nyomtatványa annyira fog hasonlítani csak a forgatókönyvéhez, mint a Karinthy-féle paródiában Ady versének sokszoros műfordítása az eredetihez. Itt akkor művész a művész, ha cicerókban is képes gondolkodni. Mondom, a nyomda csodákra képes, bár szépecskén elronthatja a legtökéletesebb tervet is. Ha viszont a jó műnek példás a kivitele is, ez kétszeres érdeme tervezőjének. Mert realizálta amit megálmodott. A nyomtatvány - több-kevesebb szórással - együtt él a négy művészettel, együtt él a világgal. Az újabb magyar nyomtatványban a klasszikus és a Bauhaus örökség mellett a tervezők kóstolgatják a - különben tipográfiai forradalmat hozó - szecesszió hagyományát, a sokszorosító iparból táplálkozó pop-art festészet elemei visszajutottak az alkalmazott grafikába, a koncept művészet pedig a levegőben van a nyomdatermékek területe fölött is. Ennyit a szorosan vett esztétikáról, sürgönystílusban. Prospektusban jót, vagy semmit, s most az én műfajom, a katalógus előszó: prospektus. Alkalmazott műfaj, voltaképpen captatio benevolentiae, ez esetben a tárlatnéző jóakaratának felkeltésére szolgál. Mégsem érzem stílustörőnek magam, ha nem hallgatom el kételyeimet, illetve nem érzem bűnnek belső monológomat fennhangon is megismételni. Ezen a kiállításon gyenge mű nincs. De ez nem elég. A magyar nyomtatvány zöme jól fésült, sőt hibátlan, vitathatatlanul színvonalas, meg azt is mondhatnám, hogy világszínvonalú. De még ennyi sem elég. (Talán olyan magas a világszínvonal?) E nyomtatvány-tipográfiai anyag egyik részének láttán olyan érzéseim vannak, hogy ezek eminens tanulók jeles dolgozatai mindössze. Lehetséges, hogy csak azért van hiányérzetem, mert a csabai tárlat nem tervek, rajzok, nem vágyálmok kiállítása, hanem kiviteleké, nyomatoké. Művészek, kritikusok ötszáz éve hibáztatják a megrendelőt, mivel az szívesebben látja a megszokottat, a konformista művészetet, olyanfélét, amely a legjobban hasonlít a tegnapihoz, a "már látott"-hoz. Sosem fogom megérteni ezt a megrendelőt, hiszen - reklámfőnöknek propagandistának, aki árúból is, eszméből is újat a legújabbat akarja hirdetni -, nem jön rá, hogy ez csak olyan rajzi-szerkezeti
formanyelv segítségével lehetséges, amely kitűnik a többi, a megszokott közül. Ha én megrendelő volnék, olyasmit kérnék a művésztől, amivel mindenki mást lepipálunk. Kettőn áll a vásár: a biennálén is vannak merészebb hangvételű, igenis már kivitelezett tervek, ezeknek is volt megrendelőjük. A születésük idején nyilván nem a mecénás manipulálta a művészt, hanem fordítva. (Különben minden művészetet, mindig is a művészek teremtettek, ők vitték előre, helyettük senki sem csinált meg semmit.)
A bevezető a tárlat előtt csaknem fél esztendővel olyan, mint a lottónyeremények gyorslistája. Még nem hiteles szöveg, még nem felelős deklaráció. Magam sem tudom még a csabai tárlaton szereplők között a megfelelők és a kitűnőek arányát. Mert hál'isten jelen van itt azért az uniformisból kibújt grafika is. Nem stílusokat kedvezményezek, mert akkor én is konformista volnék, hanem a tárlatnak azt a részét ünneplem - az ünneprontás után jöjjön csak az ünnep -, azokat a műtárgyakat tartom irányt szabónak, melyekben a gondolati élénkség dominál, azaz a mozgékony, eleven tipográfiát, illusztrációt, nyomtatványt.
Azokat a műveket ünneplem, melyek azt sugalljak, hogy kockáztatni érdemes.
Frank János
művészettörténész
