A jel
Az elmúlt esztendő nyárutótón Kulinyi István arra kért, hogy folyóirata számára elemezzem a békéscsabai grafikai biennálék múltját, sorozatának jellegét és változásait. A rövid határidő és szakmai feladataim terhelése mellett akkor képtelen voltam a kérésnek eleget tenni. Fékezően hatott rám az is, hogy fiatalon kialakult az a meggyőződésem, hogy a valóságot és a folyamatok hátterét szinte lehetetlen megragadni, mert szemléletünkben a realitás és a vélt, manipulált világkép állandó átfedésben vannak, a múltra vonatkozó ismereteink egészét és töredék fejezeteit eseményeit a részrehajlás, céltudatos befolyásolás, hamisítás, olykor uszítás torzítja, ami az értékelés lehetőségeit, tárgyilagos megítélését gyengíti vagy lehetetlenné teszi.
Elfoglaltságom és meggyőződésem voltaképp nem változott, de közben ráébredtem, hogy szemléletünkben nem annyira a részletek, mint az összefüggések lényegesek és hogy a grafikai biennálék arculatváltozásaiban általánosítható vonások és behatások az élet, a kultúra és a gazdaság egész területét behálózzák. Épp a biennálékkal szembesülve kezdett foglalkoztatni a kölcsönhatások gondolata és súlya, egyre mélyebben éreztem jelentőségét, az összefüggések szinte térbeli kézzelfogható voltát és kiterjedését. Azt hiszem, elfogadható az, hogy a folyamatok elemei egymásra épülnek, a tények és törekvések egymásra hatnak, egymást kiegészítik, erősítik vagy kioltják és hogy ezek egyéni sorsokat, viselkedésformákat, csoportalakzatokat, gazdasági folyamatokat és rendszereket befolyásolnak, magába foglalva az alkotói magatartást és áramlatokat, elméleti és gyakorlati igazságokat kifejezve. Az értékelés nehézsége egyrészt abban van, hogy minden igazság csak bizonyos igazság és elmélet egyensúlyát billenti fel aszerint, hogy egyfajta mérce alapján mérünk vagy a konfliktusokat csakugyan ütköztetjük.
Az okokat mindenképp nehéz felszínre hozni, azok annyira összetett, sokszor bújtatott és áttételes alakzatokat vesznek fel, nyílt formában ritkán öltenek testet. Fokozottan vonatkozik ez a művészettörténet talányaira és jelenségeire. Az elemzések és okfejtések általában stiláris jegyekre és iskolákra utalnak - távoli kultúrák befolyására és mecénásokra, mint egy második síkban elkülönült háttérre - többnyire mint afféle dologra, mely a napi élet fölött helyezkedik el. Valami azt súgja, a művészet nem annyira dolog, mint módszer, melyet nehezebb hamisítani vagy utánozni mint a dolgokat - egy szerzőt, műveit és gondolkodásmódját nehezebb utánozni, mint egy töltőtollat, fogaskereket, vagy asztallábat. Egy másik tapasztalat arra mutat, hogy azok a tényezők, melyek az élet különböző területére befolyást gyakorolnak, az alkotóművészetekre ugyanúgy kihatnak. Ezek prózai, mindennapos tényezők, melyek a társadsadalmi rendszerek jellegétől függetlenül azonos hatást váltanak ki, esetenként úgy működve, mint az olyan adalék, melyből egy csepp is elváltozást okoz.
A változásban néha egyetlen csepp, egyetlen milliméterben jelentkező eltérés is végzetes lehet. Az események a szemünk előtt játszódnak le, a folyamatokat kiváltó okokat többé-kevésbé be lehet azonosítani. Nehéz mellőzni bizonyos tényezőket, amikor a történelem különböző szakaszait, a múltat és jelent, elődeink vagy a magunk sorsát nagyító alá vesszük. Ilyenek, a gazdasági és műszaki felkészültség állapota - a hatalom fenntartásának gyakorlata, jellege - uralkodó elméletek, ideológiák, meghatározó, kiemelkedő személyiségek, az oktatási rendszer színvonala, valamint az, amiről többnyire megfeledkezünk, a kiszámíthatatlan véletlenek, melyek láncreakciókat és váratlan irányváltozásokat idéznek elő. Kísérteties a gondolat, hogy talán egy irányító mérnök-technikus félresikerült éjszakai kalandja, fáradtsága, vagy egy állott babgulyás fogyasztását követő gyomorgörcs idézte elő Csernobil katasztrófáját, az abból eredő megrázkódtatásokat, az összeomlást és az annak nyomán létrejött recessziós hullámot.
Lehet, hogy indokolatlan az eshetőségekkel játszani. Úgy látszik, a valóság fantasztikusabb, mint amit el tudunk képzelni. Bizonyára kézzelfoghatóbb érvekkel meg lehet magyarázni a diktatúrákat vagy a "vásárold, cseréld, dobd ki" fogyasztói társadalmat, koldulást, Bismarckot, Zsdanovot, lonescot, a dühöngő ifjúságot", Moholy-Nagyot, Neumannt, mikroelektronikát, silány árut, közönyt, huszonéves várakozást távbeszélőre, Bős-Nagymarost, a "nép vagyonának" széthordását, a nyilvánvaló lepénzeléseket, a homályban tartott elosztást és pályázatokat, megbízásokat és a megbízások hiányát, a fejlődés, építés és tohuvabohu, szemétáradat abszurd egyidejűségét.
Évek óta észlelhetjük, hogy a biennálék hihetetlen érzékeny szeizmográfként jelzik a külső feltételekben beállott változásokat. Kétévenként - tizennyolc éve ezek a változó feltételek és függőségek határozták meg a kiállított anyag természetét, keresztmetszetét, gyakran fajsúlyát - a részvételt vagy távollétet, a megbízások szóródását vagy elmaradását, alkotók és megbízók beállítódását, viselkedését és partnerkapcsolatát, kiváló alkotók elvándorlását, a prognosztizálható irányulásokat és lehetőségeket. A társadalom tudata és tudatalattija ismeri ezeket a hatásokat, mégis gyakran találkozunk az indítékokat semmibe vevő megnyilatkozásokkal vezetők és polgárok, idősek és fiatalok részéről - kijelentésekkel, melyek szerint az akarat szabad, a tehetség leküzdi az akadályokat és a szuverén személyiség megteremti a maga szuverén műfaját. Mesébe illő egyszerűsítéssel ez megfelel a valóságnak, eltekintve attól, hogy ez nincs így. Tartósan lehetetlen harminc napon keresztül foglalkozni olyan feladatokkal, melyekből csak három vagy tizenhárom napig lehet élni - és úgy tűnik a szuverenitás elsősorban elméleti és elmekórtani fogalom, mert minél közelebb áll valaki a tökéletesen független személyiséghez, állapota annál kórosabb. Sajnos a példák arra utalnak, hogy a szuverénnek tekintett tehetségek legfüggetlenebb szellemei többnyire a határon túl küzdik le az akadályokat.
Tizennyolc év alatt a képzelőerőt felülmúló változásokon mentünk keresztül. Bár vitathatóan működik a demokratikus fejlődésnek az a változata, melynek keretében polgári ellenőrzés és felelősség kíséri a folyamatok alakulását, vitathatatlan, hogy megváltozott az államhoz kapcsolódó viszonyunk - a szabadságról, együttműködésről, folyamatosságról, jogról és kötelezettségről alkotott véleményünk, a hitélet, tananyag, bankrendszer, a kereslet és kínálat jellege, a sajtó szerepe - és többek közt az alkotás és művészet helyzete. Nemcsak a megbízók cserélődtek, megváltozott az irányítás és szervezés hálózata. Az állam és állami szektor menedzser szerepét felváltotta az önmenedzselés, szerzők bolyongása a társadalom dzsungelében, ahol a nagyságrendben jelentős feladatok többségét - feltételezhetően az EXPO-t is - uralják a külföldi, eljárási és üzletszerző tapasztalattal, tőkével rendelkező ügynökségek, pénzintézetek, nagyvállalatok és politikai csoportok, megváltoztak a személyes kapcsolatok és érdekviszonyok, és változtak a műfajok. A poszter jellegű kulturális nyomtatványokat, grafikai effektusú lemeztasakokat és lenyűgöző kiállítás felületeket felváltják a bankévkönyvek, gyártmányismertetok, használati utasítások és óriásplakátok, uralkodóvá válik a számítógépes technika, melynek következtében az egyéni teljesítmények jelentős része feloldódik a munkamegosztásra épült stúdiók keretében.
Ami a biennálékat illeti, az alapítás pillanatában sem volt kétséges, mennyire hasznos és ösztönző az, hogy meghatározott gócpontokon, kivételes és megtisztelő körülmények közt az alkotóművészetek bemutathatják időszakosan elért eredményeiket. Lehet, hogy a kiállításoktól és biennáléktól többen azt várták hogy ott viták és eszmecserék bontakoznak ki - ahol ütköznek bizonyos normák melyek ugyan nem doktrínák, de nyilvánvalóan megkülönböztetik a jót a rossztól, az elvetendőtől és az elvetemülttől. Értékelések és eszmecserék nem jöttek létre, annak ellenére, hogy a bemutatók megnyitása az azt követő hangulat,
együttlét erre mindenütt alkalmat nyújtanak - jóllehet a kiállítások éppúgy a természetes fejlődés talpköve mint az otthonok, tantermek, társaságok, kocsmák vagy a parlament - ahol ugyanolyan lassan formálódnak az eszmecserék érdemi viták és zsinórmértékek, ami felelősségérzet és óvatosság jele.
A JEL az 1994-es békéscsabai grafikai biennále vezérszava. A kifejezés mélyreható, mert szinte mindent felölel. Folyamatosan jeleket adunk egymásnak, környezetünknek és a világnak Jel lehet egy rajz, kép vagy egy tárgy, de jel az arcjáték, maga az alkat, a testtartás és mozgás, az elhangzott vagy leírt szó, a letaposott fű, repedés a falon, a nevetés, kiáltás, a viselet, illatok, egészség, motivációk, a szeretet, az elutasítás, ellenségesség, közöny, szeretetlenség és öldöklés. Jelek arra utalnak, hogy magasabb érdekek a nacionalizmus és az ahhoz tartozó gazdasági műveletek fölé kerekednek - és a jel a puszta választás - jövőnkre vonatkozó elhatározásainknak minden részlete.
Ernyei Sándor
grafikusművész
